Kedves ukránok!

Ma pontosan négy éve annak, hogy Putyin megindította háromnaposnak szánt támadását Kijev elfoglalására. És ez önmagában is sokat elmond az ellenállásunkról, arról, hogyan harcol Ukrajna mind a mai napig. E szavak mögött emberek milliói állnak. E szavak mögött hatalmas bátorság, hihetetlen munka, kitartás és az az út áll, amelyen Ukrajna február 24. óta halad.

Ez az iroda – ez a kis szoba a Bankova utcai bunkerben – itt folytattam az első beszélgetéseimet a világ vezetőivel a háború kezdetén. Itt beszéltem Biden elnökkel, és itt hallottam: Volodimir, fenyegetés van. Azonnal el kell hagynod Ukrajnát. Készen állunk segíteni ebben. És itt válaszoltam: lőszerre van szükségem, nem fuvarra.

Nem azért, mert mindannyian rettenthetetlenek vagy acélból lennénk – mindannyian emberek vagyunk, és azon a napon mindannyian, minden ukrán félelmet és fájdalmat érzett; sokan sokkban voltak, sokan nem tudták, mit mondjanak. De valamilyen láthatatlan szinten mindannyian tudtuk, hogy nincs másik Ukrajnánk, hogy ez az otthonunk, és mindannyian megértettük, mit kell tennünk.

Ez volt a választás. A választás, amelyet akkor ukránok milliói hoztak meg. Népünk nem fehér zászlót emelt – a kéket és sárgát védte. A megszállók pedig, akik azt hitték, virágokkal integető tömegek fogadják majd őket, ehelyett sorokat láttak a toborzóközpontok előtt. Népünk az ellenállást választotta. Harcosaink helytálltak, a civilek pedig városokat és falvakat, utcákat és udvarokat védtek. Egyszerű emberek élő falakat alkotva állították meg a katonai járműoszlopokat, és együtt mutatták meg az eltévedt Oroszországnak az egyetlen helyes utat.

Mindenki megértette: minden holnapot ki kell érdemelni. Ukrajnának talpon kellett maradnia – az államnak mindenáron fenn kellett maradnia. És mindennek ellenére Ukrajnának működnie kellett. Sok minden történt itt; ezt a helyiséget korábban soha nem mutattuk meg – most üres, természetesen, de a háború kezdetén emberek százai voltak itt.

Itt dolgoztam, majd felmentem, hogy szóljak hozzátok, az emberekhez. Itt volt a csapatunk, a kormány, a napi katonai koordináció, a telefonhívások, a megoldások keresése – minden, ami szükséges volt ahhoz, hogy Ukrajna kitartson. Fegyvereket kellett szállítani. Gyógyszert és élelmiszert juttattunk el az ellenség által blokád alá vett városokba. Hogy megőrizzük azt az életet, amelyért Ukrajna oly kétségbeesetten küzd.

És őszintén szólva, időnként más volt a hangnem – itt hivatalos és nyers szavak egyaránt elhangzottak, mert minden segélycsomagért, minden Oroszország elleni szankcióért, minden fegyverszállítmányért valóban meg kellett küzdeni. Foggal-körömmel kellett harcolnunk az Ukrajnába vetett hitért. El kellett érnünk, hogy a világ bekapcsolódjon.

Ez volt az üzenetünk az európai országok, az amerikai kongresszus, a világ legtöbb parlamentje – és természetesen az emberek – felé. Az egyszerű emberekhez, milliókhoz világszerte: legyetek velünk, legyetek Ukrajnával, higgyetek bennünk, álljatok ki Ukrajna mellett, legyetek bátrak, mint Ukrajna!

Ezek a felhívások működtek, mert az ukránok lélegzetelállító módon harcoltak, és ez az ellenállás még az űrből is látható volt, és rendkívül inspiráló. Hamarosan mindenki látta ezt a kék-sárga tengert: emberek ezreit zászlóinkkal Európa és a világ terein.

Így – fokozatosan, nehézségek árán, lépésről lépésre, tégláról téglára – Ukrajna felépítette azt a támogatást, amely lehetővé tette, hogy kitartsunk: amikor túléltük a háború első napját. Életünk leghosszabb napját. Aztán még egyet. És még egyet. Egy hetet. Két hetet. Majd egy hónapot. És megláttuk a tavaszt.

Akkor győztünk – amikor úgy tűnt, ez a február soha nem ér véget, elnyertük első tavaszunkat a nagy háború közepette. Fordulópont volt ez, és először villant át mindenki fejében a gondolat: képesek vagyunk rá. Ukrajna képes rá.

Nagyon szeretem azt a mondatot, amelyet akkoriban mindenki megosztott – a teljes körű háború első szakaszának összegzéseként: „Azt hiszed, térdre estem? Csak megkötöttem a taktikai bakancsomat.”

És előttünk állt az út. És ebben a hosszú alagútban sem férne el annak a fájdalomnak a milliomod része sem, amelyet Ukrajna ez idő alatt átélt. A fájdalom, amelyet Oroszország hozott minden családunknak, minden ukrán szívnek.

Bucsa. Irpiny. Borogyanka. Tömegsírok. Hosztomel. Mrija. Harkiv. Mikolajiv. Megyei állami adminisztráció. A kahovkai gát. A zaporizzsjai atomerőmű. Kremencsuk és Krivij Rih. Ternopil és Lviv. Olenivka. Csasziv Jar. Kijev. Ohmatdit. Kramatorszk. A pályaudvar. Egy játék. Mariupol. A drámai színház. A felirat: Gyerekek. Odessza. Lakóház. Egy kislány. Három hónapos. Vilnyanszk. Szülészet. Egy újszülött. Két napos…

Emberek nem harcolnak így. Emberek nem tesznek ilyet. Az ukránok nem felejtik el. Lássa ezt mindenki, akinek nincs lelkiismeret-furdalása, mindenki, aki még mindig kezet nyújt az orosz gonosznak és továbbra is Putyin olaját vásárolja.

De mindez idő alatt nem hagytuk, hogy a harag felemésszen bennünket. Az ukránok saját dühüket energiává alakították a harchoz, és bebizonyították: kényszeríthetnek minket óvóhelyekre, de Ukrajnát nem lehet örökre a föld alá kényszeríteni. Mindig felemelkedünk, visszatérünk, folytatjuk a harcot – mert az életért küzdünk. A jogért, hogy földünkön álljunk és a saját levegőnket lélegezzük. És Ukrajna jól ismeri ezt az érzést – amikor a légiriadó végét jelző jelzés után feljövünk az óvóhelyről, és velünk együtt a remény is felemelkedik az égbe; valahányszor az ukrán zászló felvonásra kerül – valahányszor visszatért és visszatér oda, ahová jogosan tartozik.

És ez volt küzdelmünk következő fontos szakasza – amikor Ukrajna nemcsak kitartott, nemcsak védekezett, hanem vissza is vágott. Amikor egész városok írtak történelmet. Hős Városok. A Hősök Városai. Előrenyomultak. Megkezdődtek az első ellentámadások, megszülettek az első sikerek, és ami soha nem felejthető – az első tekintetek, azoknak az ukránoknak a szemei, akik a sajátjaikra vártak. Balaklija, Izjum, Kupjanszk, Herszon. Mindenki látta, ahogy a megszállókat kiűzték a kijevi régióból, a szumi régióból, a csernyihivi régióból. És mindenki megismerte az ellenség „ukrán teleportját” a túlvilágra – Csernobajivkát. Láttuk, hogyan váltak az orosz ultimátumok „jóindulatú gesztusokká”. Hogyan lett ismét a miénk a Kígyó-sziget.

Hogyan kapott új jelentést a „bavovna” szó, és hogyan örültünk, amikor az első „bavovna” Oroszországban is kihajtott. Ez nem rosszindulat – egyszerűen így hangzik az igazság ukránul. Úgy hangzik, mint a Sztuhna, a Vilha, a Neptunusz, és úgy, mint a Moszkva cirkáló elsüllyedésének moraja. Akkor – ez hatalmas pillanat volt. Később – hagyománnyá vált.

És kevés dolog emeli úgy az ukránok lelkét, mint az ellenség katonai létesítményeinek és olajfinomítóinak lángoló felvételei. Amikor először történt – szenzáció volt. Most – szinte mindennapos.

Ami egykor elképzelhetetlennek tűnt, ma már természetes. Patriotok, IRIS-T-k, NASAMS-ek, F–16-osok – és valami még nagyobb: a saját fegyvereink, a saját nagy hatótávolságú képességeink.

Gondoljanak csak bele. Ukrajna hosszú utat tett meg – attól a ponttól, amikor golyóálló mellényeket kaptunk, addig, hogy ma évente több mint hárommillió FPV drónt gyártunk. Attól az időtől, amikor csodáltuk a Javelinokat és a Bayraktárokat, addig a napig, amikor már saját Sicsenünk, Horunk, Vampire-unk, Paljanyicánk, Peklónk, Rutánk, Flamingónk van. Attól, hogy az ég lezárását kértük, addig, hogy egyetlen éjszaka alatt több száz „sahedet” lövünk le. A kijevi utcákon felállított sündisznóktól és erődítésektől a kurszki műveletig és a „Pókhálóig”.

De ez még mindig nem elég – többet fogunk tenni, mert Oroszország sajnos nem áll meg, és minden módszerrel háborút folytat – a béke ellen, ellenünk, az emberek ellen.

Putyin érti, hogy nem képes legyőzni Ukrajnát a csatatéren, és a „világ második hadserege” lakóházak és erőművek ellen harcol. Az ukránok most történelmük legnehezebb telét élik át. És szinte minden éjszaka terror. Nem tudom, ki tudná ezt összeomlás vagy megtörés nélkül elviselni. Az ukránok képesek rá. És ez óriási kimerültség. Kétségtelen. Melyik más nép tudná ezt megtenni? A háború, a támadások, a megpróbáltatások ellenére – legyőzni a gonoszt – legyőzni a kétségbeesést és a reménytelenséget. Kitartani. És egységben kitartani.

És mindeközben – eredményeket elérni – mindenhol. Minden támadás után talpra állni. Újra és újra feltölteni légvédelmünket rakétákkal. Minden reggel munkába menni. Folyamatosan tartani a frontot. Egyenrangú félként beszélni a világgal. EU-tagjelölti státuszt szerezni, foglyaink ezreit hazahozni. Minden nemzetközi fórumot – Davostól az ENSZ-ig – Ukrajna-pártivá tenni. Hallhatóvá tenni Ukrajna hangját a világban, megnyerni az Eurovíziót, elhozni az Oscart és a BAFTA-t, világbajnoki ökölvívó címeket szerezni, és bebizonyítani, hogy az ukránok becsülete a legmagasabb rendű – értékesebb bármilyen aranynál, amelyet ez a gerinctelen NOB osztogat.

Minden ilyen tettből, minden ilyen lépésből, eredményből és kis győzelemből épül fel a nagy Ukrajna. Nagy – mert ti vagytok benne. Emberek, akik az egész bolygót inspirálják.

Emlékszünk arra is, hogyan érkeztek meg az első külföldi vezetők Ukrajnába a háború elején. Az „hivatalos látogatás” kifejezés egyáltalán nem adja vissza, mit jelentettek ezek a találkozók számunkra. Megértettük, ki az, aki valóban testvérünk és barátunk, aki nem félt, nem habozott, nem szennyezte be a nevét, és nem azon aggódott, hogyan ne haragítsa magára Putyint. Köszönetet mondok minden vezetőnek, aki a történelemben a világosság oldalát választotta – Ukrajnát választotta. Európában, az Egyesült Államokban, Kanadában, Japánban, Ausztráliában. Mindazoknak, akik mellettünk állnak.

És nagyon szeretném, ha egy napon az Egyesült Államok elnökével együtt jöhetnék ide. Biztosan tudom: csak úgy lehet megérteni, miről szól valójában ez a háború, és ki miatt, ha valaki eljön Ukrajnába, saját szemével látja az életünket és a harcunkat, érzi népünket és e fájdalom nagyságát. Ki az agresszor, és kit kell nyomás alá helyezni. Hogy Ukrajna az életet védi, ezért harcol, és hogy ez nem utcai verekedés – hanem egy beteg állam támadása egy szuverén ország ellen. És hogy Putyin maga a háború. Ő az oka a kezdetének és az akadálya a befejezésének. Oroszországot kell a helyére tenni. Hogy valódi béke lehessen.

Azt mondják, az idő gyógyít. Nem vagyok benne biztos. Legalábbis nem tudom, mennyi idő kell minden sebünk begyógyulásához – mindezekhez a belül égető „Hány?” kérdésekhez. Hány könny hullott? Hány támadás és aljas csapás? Hány seb a szívünkben – hány zászló a temetőinkben? Hány név?

Da Vinci, Grenka, Juice. Zseka, Tyihij, Nord. Petricenko, Macijevszkij, Vitalij Szkakun tengerész, Olekszandr Okszancsenko pilóta. Darija „Delta” Lopatina. Lana „Sati” Csernohorszka. Julija Berezjuk, Marharyta Polovinko. Hősök ezrei és ezrei, akik életüket adták, hogy Ukrajna élhessen. Harcos védelmezőink. Őrangyalaink.

Biztos vagyok benne, hogy elmondták Istennek a teljes igazságot erről a háborúról. Arról, hogyan védjük magunkat. Védjük földünket, életünket, függetlenségünket, kultúránkat, történelmünket, a Szent Szófiát, népünket. A teljes körű háború 1462 napja. Oroszország agressziójának kezdete óta 12 év. Egyeseknek – egy egész élet. Természetesen mindannyian azt szeretnénk, hogy a háború véget érjen. De senki sem engedi, hogy Ukrajna véget érjen. Békét akarunk. Erőset, méltóságteljeset, tartósat. És minden tárgyalási forduló előtt nagyon világos irányelveket adok a csapatunknak. Ezek mindig titkos rendeletekben szerepelnek, de nem árulok el államtitkot, ha megosztom a fő üzenetemet: nem szabad semmissé tenni ezeket az éveket, nem szabad leértékelni a teljes küzdelmet, a bátorságot, a méltóságot, mindazt, amin Ukrajna keresztülment. Ezt nem lehet feladni, elfelejteni, elárulni. Ezért van annyi tárgyalási forduló, és ezért folyik harc minden szóért, minden pontért, valódi biztonsági garanciákért, hogy a megállapodás erős legyen. A történelem figyel minket. A megállapodást nem elég aláírni – azt el kell fogadniuk az ukránoknak.

Kedves emberek,

Az az erő, amely mindezeken az éveken át megtartott bennünket, ti vagytok. A népünk. Az ellenállásunk ti vagytok. Ukrán férfiak. Ukrán nők. Mindazok, akik nem adják fel. A szemünk lehet fáradt, de a hátunk nem tört meg. Köszönöm mindenkinek, aki a vállán hordozza a függetlenséget. Minden harcosnak – az erejéért. Szüleiteknek, gyermekeiteknek, feleségeiteknek és férjeiteknek – a kitartásukért. Köszönöm mindazoknak, akik munkájukkal erősebbé teszik Ukrajnát. Akik visszahozzák otthonainkba a fényt és a meleget. Akik gyógyítanak. Akik önkénteskednek. Akik tanítanak. Akik tanulnak – egyetemeken vagy iskolákban – és a legfontosabbat sajátítják el: embernek lenni, ukránnak lenni. Büszke vagyok rátok. Hiszek mindannyiotokban. Mindnyájatokban, akiknek minden túlzás nélkül mondhatom: nagy Ukrajna nagy népe vagytok.

Visszatekintve az invázió kezdetére és a mára, teljes joggal mondhatjuk: megvédtük függetlenségünket, nem veszítettük el államiságunkat. Ukrajna nemcsak a térképen létezik. Ukrajna a nemzetközi kapcsolatok szereplője. Fővárosunk áll, és áll Harkiv, Szumi, Csernyihiv, Dnyipro, Zaporizzsja, Kramatorszk, Odessza, Lviv. Más városok is. Putyin nem érte el céljait. Nem törte meg az ukránokat. Nem nyerte meg ezt a háborút. Megőriztük Ukrajnát, és mindent megteszünk a béke és az igazság biztosításáért.

Kevesebb mint egy hét van hátra a tavaszig. Történelmünk legnehezebb telén jutunk túl. Ez tény. És nagyon nehéz. Mindannyiunknak nehéz. De ahogyan a háború első napján – továbbra is építjük a holnapunkat – lépésről lépésre, feladatról feladatra, eredményről eredményre, és minden siker, minden „Ukrajna megcsinálta” a ti érdemetek. Az ukrán népé.

Dicsőség Ukrajnának!